Egy idő után minden közösség kialakítja a saját rituáléit. A gasztrobloggerek most körkérdésekkel bombázzák egymás. Engem ketten is (Citromfű és Gabriella) felkértek, hogy írjam le egy gyerekkori emlékemet. Azért késlekedtem, mert egy fotót is akartam hozzá csatolni, de azt majd később.
Az emlék röviden: gyerekkoromban sose tudtuk abbahagyni a játékot a kertben a szomszéd gyerekekkel, az evés kedvéért meg különösen nem. Így aggódó anyám egy idő után általában megjelent egy tálca szendviccsel, amit a gyerekek gyorsan eltüntettek. Azok is, akik otthon nem voltak hajlandók enni.
Mint a blogomból kiderül, odahaza többnyire nem parizeres kenyeret szoktam enni, de ha a zord külvilágban van dolgom, néha viszek magammal egy jó házi szendvicset. Olyan ez, mint a hamuba sült pogácsa. És az útközben kapható ki-tudja-mi-van-benne gyorskajákkal szemben tutira finom, egészséges és az van benne, ami én tettem bele. Általában egészséges barnakenyér, vékonyan kent vaj, sonka, sajtszelet, saláta, gomba és valamilyen gyümölcs. Egy ilyen szendvics a legridegebb reptéren is az otthon melegét sugározza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése